Tegnapig őriztem a képedet,
Amíg te élted az életed.
Te beszéltél nekem továbblépésről,
reményről és újrakezdésről.
A szememre vetetted, hogy túl gyorsan túlléptem.
Csak az volt a bűnöm, hogy a búcsúnkat túléltem.
S most alig telt el kis idő,
rajtad enyeleg egy másik nő.
Elmosolyodom a szavaidon, s hogy akkor se tudtad, mit akarsz,
mikor kimondtuk, hogy vége és magadra hagytalak.
Eljátszottad mindenkinek a felnőtt érettet,
de igazából úgy hiszem, hogy csak én ismerlek.
Ijesztő hogy mennyire éretlen maradtál,
pedig két év alatt sokat haladtál.
Egy büszkeségtől hajtott törtetőgép voltál
egész életedben- és az is maradtál.
Nem szidni akarlak, mert attól nekem jobb lesz,
és tudom ha ezt olvasod, majd akkor sem értesz.
A realitás egyszerű rácsaiban ragadtál,
s akármit mondtam titkon, rám úgyse hallgattál.
Ha valamit tettél, himnuszt kaptál, virágot,
de úgysem verheted át az egész világot.
Mondhatnám, mit mondtam, hogy majd rájössz, mit vesztettél,
de hiába minden szó, rám sose figyeltél.
Nem mondom hogy jó vagyok, sem pótolhatatlan.
Bocsánat, hogy annyi gondot okoztam.
Még mindig nem értem, ha nyűg voltam, miért kellettem...
"Túl késő volt kiszállni" - s még én vagyok lelketlen.
Vajon mikor romlott el? Mondd, te még emlékszel?
Túl régóta folyt a harc, és minket is emésztett.
Megfogadtam, nem bánok meg semmit, míg élek.
Most mégis azt kívánom, bár ne ismernélek.
Megegyeztünk, tudom, hogy barátok maradunk,
Én mégse úgy látom, hogy efelé haladunk.
Azt mondják, az idő enyhíti a sebeket,
de nincs annyi idő- vártam már eleget.
Ha nem tudom, mit csinálsz, kivel, és hol vagy,
könnyebb lesz egy emlékek nélküli holnap.
Nem tűzöm ki célul, hogy elfeledjelek,
csak azt remélem, az emlékeim eltemethetem.
Mindezek ellenére, köszönöm, az éveket,
s most nélküled kezdek el egy új életet.
2011. 07. 04.
