Miért nem megy mosolyogva tőled elköszönni?
Tudod, néha szeretnélek magamhoz kötni.
De nem tehetem, mert neked más az életed,
Ezért csak könnyek közt mondom: ég veled!
Attól még, hogy másoknak mutatok egy arcot,
Egyedül nem fogom bírni a harcot.
Egy csepp erőm sincs, mi kitartást szülhet,
A magány kötelei vadul rám feszülnek.
Még mindig éjjelente csakis rád vágyom,
De már csak hűlt helyed ölelem az ágyon.
Mikor azt mondod, sajnálod, eszedbe jusson,
Hogy szívem zárjába beletört a kulcsod.
Még nem érzem, hogy mellettem vagy,
Mégis miattad könnyet ejtek.
Ezer kétely és csalódás,
Amit magamba rejtek.
Remeg a lelkem, szemem könnyben áll,
Gyenge vagyok, úgy érzem, az élet is fáj.
De ha ezeket elfojtom, szeretni sem tudnék,
S azon kívül semmim sincs, amit neked adnék.
Gyakran kettéválik kettőnk közös útja,
S hogy nincsen semmi másom, ráeszmélek újra.
Várok, én várok, bár lehet felemészt,
S te lehet, nem is gondolsz rám; ki tudja, merre mész.
Lehunyom a szemem, ahol fantomképed vár,
S halkan azt suttogom: kérlek ölelj át!
Kinyújtom karjaim, ám mikor elérnélek,
A délibáb eltűnik, csak én maradok ébren.
Azt kívánom, lennék erős, kire büszke lehetsz,
Egy mindent megértő ember, akit szívből szeretsz.
De nem ilyen vagyok, változni hiába próbálok,
S a szemedben lassan csak szálkává válok.
De ha nem érzed a dühöm mögött a bánatot,
A zord arc mögött a fájdalmaimat se láthatod,
Az elfordított tekintetben sem azt, hogy kereslek,
A néma hallgatás mögött a szót, hogy szeretlek.
2012. 08. 20.
