Létezel?

Fátyolos szemeimmel nézem az arcod,
és érzem, mit pillantásod lelkembe karcolt.
Feléd nyújtom kezem - csak sziluettet érint,
mely semmivé foszlik, akár egy boldog tévhit.

Miközben te már a holnapot élheted,
én szenvedve még csak a tegnapban létezem.
Hogy itt voltál, tudom. Vagy lehet hogy tévedek,
csak agyam űz ördögi tréfát énvelem?

Vajon lesz-e még valaha, hogy talpra állok,
s utamat járva majd rád találok?

El akarom hinni, hogy nem csak egy álom.
Hogy újra láthassalak - már csak ezt várom.
Félek, a hitem benned lassan meginog.
Hogy valóban létezel, tudni akarom.

2015. 03. 14.

Az utolsó kép

Mostanság úgy érzem, ébren álmodom.
Nem ámulok már el tiszta arcodon.
Te sem keresel, megölsz itt bent.
Arra gondolok, tán' kár volt hinnem.
Többé már nem akarok függni tőled.
Az eső elmossa minden könnyem.
Viszont mielőtt a múltamba írlak,
Utolsó kérésemmel még téged hívlak.
Hadd lássam egyszer még azt a képet,
Ami megörökítette a cseppnyi szépet.
Majd széttépem, darabjait elhordja a szél,
S csak emlékeink fájdalma lesz, mi tovább él.

2015. 03. 14.

Gazdag magány

Szeretlek, vagy sem - mit számít már?
Hisz' egész eddig csak kijátszottál.
Neked nem én kellettem, hanem az, mi az enyém,
S hogy szívemért szerettél, csekély kis remény.
Vigyél hát mindent, de vissza sose gyere!
Azzal, hogy sokat vesztek, úgy érzem, csak nyerek.

Mert tudod, ráunsz majd a csillogó bájra,
Nem vidít fel, bárhová mész - akármilyen bálba.
Azok lesznek körülötted, mi te voltál nekem,
Ki, miután kisemmiz, szemközt is nevet.
Akkor fog majd hiányozni, kelleni egy igaz szív,
De tudod a sors keze majd kegyetlen kis táncra hív.

Rájössz szépen, lassan, hogy eldobtad azt,
Mi egyszerre nyújt vigaszt, és könnyre is fakaszt.
Hát élj egyedül, keserűen, a felszínesség útját járva,
És kérdezd, miért vagy egyedül, a négy faltól választ várva!

2015. 03. 07.

Pusztíts el engem

Törött csontok bennem, mik szívem szúrják át -
ez voltál nekem: szörnyű látomás.
Lehettünk volna a szebb élet hozója.
Ehelyett lettél a rossznak okozója.

Savas szavaid felmartak mindent
bennem és rajtam. Nincs már kiút innen -
gondoltam, és mégis csendben maradtam.
Szép lassan rothadó csapdádban ragadtam.

Mégis te voltál, ki engem itt hagyott,
viszont a csapdád magába ragadott.
Vártam, hogy eltűnj. Most mégis téged hívlak.
Gyűlöllek, és gyűlölöm, hogy feledni nem bírlak.

Miért akarlak visszakapni? Tönkretettél engem.
De te voltál az is, ki lelket tartott bennem.

Vergődöm a halott emlékeink között.
Nem látom a fényt saját romjaim mögött.
Hozd vissza a fényedet, vele minden kínomat,
marj belém, nevess, s közben ásd újra a síromat!

2015. 03. 07.