Szilánkok, s a fal

Felépítem újra azt a bizonyos falat,
Mit leromboltak félig, s csak romok állnak alant.
Erősebb lesz sokkal, várárok övezi,
Ezer sebet ejtő tövislánc öleli.

Nem engedek senkit a közelébe se,
Ki bejutni próbálna, átok űzi el.
Szívét a tövisek széjjel tépdelik,
S vérezve, elhalva a mocsár elnyeli.

Volt egy gyenge váram, szívnek nevezik,
Összetörve hagyták el; rég nem keresik.
Lassan felépült köré az a gyenge várfal,
Mi összezúzva áll most, maradt csak a bástya.

Acéllal ötvözöm az összeszedett romokat,
Egy magasabbat húzok, honnan nézem a hegyormokat.
Talán kirekesztem ezzel a szép dolgokat is,
De úgy hiszem, megéri, ha szenvedés sincs.

Áruló, hazug, ember nem juthat rajt át,
Se a "hős lovag", se a "jó barát".
Nem teszek rá ajtót, zárat, kulcs nem nyitja majd,
Erőszakkal próbálkozni épp oly hasztalan.

Ablakot se helyezek rá, fény ne érjen már,
Maradok a sötétben, nem kell napsugár.
A könyveket elégetem, elég a mesékből,
Nem élhet az ember folyton csak reményből.

A leghidegebb szeleket mind odahívom,
Az egész várat hóval, jéggel jól beborítom.
A falak között elrejtve, a földbe elásva
Törött szívem szilánkjai - többé ne lássam.

S egy-egy csendes éjjelen, ha megremeg a föld,
Dobog még a pár szilánk, szabadságra tör.
Azzal áltatja magát, hogy kell egy másik szív,
Ki összeragasztja majd őt, és szerelmének hív.
Suttogják a szívdarabok minden éjszaka,
Hogy bármily mélyre ásom el, hiába megszakad,
Megölni nem tudom sehogy, a szilánk tovább él,
Vágyik valamire folyton, átjárja a vér.

Ekkor én csak kacagok, visszhangzik a csendben,
Hisz csak én hallhatom hangját, és ez így van rendben.
Lassan felépül a fal, és bent maradunk ketten:
A szívszilánkok elásva, s a szörny, akivé lettem.

2011. 10. 20.

Egyformaság

Körbenézve a hányinger elfog.
Oly egyformák, akár a foltok,
Mit egy elcsapott este hoz a borral;
Díszelegnek a terítőn sorban.

Fapofával ülnek, mint én is,
Egy gyenge poénon vihognak mégis.
Nevetni kell, ha kedved nincs is,
Vagy szomorú témánál velük együtt sírni.

Monoton nappalokba olvadt robot-magatartás,
Társaságban aktivált alakváltás.
Maszk nélkül is felismerhető az egyhangúság,
És egy halálhír nekik már nem újdonság.

Miért lett elvárás nekünk,
Hogy ha ő, akkor mi is nevetünk?
Sorba állva várjuk a sanyarú sorsot.
Kezünket tartjuk, várjuk a koncot.

Kezeidben kötél, gyógyszer és fegyver,
De tudod, gyáva vagy, hogy megtedd.
Eszedbe se jutna, ha nem lenne divat;
Kövesd csak, és közben sajnáltasd magad!

2011. 10. 19.

Monoton délután

A füstöt messze viszi a szél,
A cigarettám még ég.
De kialszik ez is,
Akár a szerelem...
Változó elem.

Egy bácsika fáradtan mesél,
A hallgató másra néz.
Nem hallgatja senki,
Magányos vén legény...
Közeledik a vég.

Berobog a busz, én még állok.
Sokak az állomáson.
Felpezsdül az élet,
Majd újra elenyész,
Nem számít, merre mész.

Léptek itt-ott, tompák, hangosak.
Sóhajtások laposak.
Elfojtott vágy hangja.
Elfeledett álmok,
Eltűnt, mint egy lábnyom.

2011. 10. 19.

Szorongás

Tompa fájás,
Halk kiáltás,
Elfojtott sírás,
Toll nékül írás.

Álmatlan álmok,
Furcsa látomások,
Tárgytalan félelem,
Táptalan élelem.

Mondd, mi kell még?
Ki vagyok én?
Miért nem értem magam?
Ha nem tudok semmit,
hát mit éreznék?

Vagy ha nem tudom, mit érzek
Mit kezeljek?
Másoknak mit mondjak,
Mitől félek?
Ez a tétlenség megőrjít,
Fáj a semmi.
Tudat és érzések nélkül
Embernek lenni?

2011.

Álomképpé váltál

"Angyalom, angyalom, kedvesem, kincsem..."
Keresem a szavakat, de velem már nincsen.
Becéztél oly szépen éjszakákon át,
Aztán egyik napról a másikra itt hagytál.

Nem volt hosszú idő, csak tovatűnő képek.
Így mosódnak az emlékek fájó feledésbe.
Kilépek az éjszakai ég alá,
Ordítom a szavakat, remélem, megtalál.

Amilyen hirtelen az életembe léptél,
Épp oly gyorsan váltál csak egy álomképpé.
Se egy árva üzenet, se apró jel-
Nem hagytál itt semmit, csak a szívem vitted el.

Felidézni próbállak, csak két dolog rémlik:
A kezed érintése, és a szemed, hogy fénylik.
Lehet, hogy tévedek, mégis álmodtam;
Akkor lyukak a szívemen hát miért tátongnak?

Várlak, egyre várlak minden nap téged.
Nem tudom, mi lenne, ha elfelednélek.
Lehet, hogy te már nem tudod, ki vagyok,
De úgy érzem, igazán csak melletted ragyogok.

Csúnyán cserbenhagytál, és nézd, én még várlak,
Nem pedig átkozódva halálba kívánlak.
Elmosódó sziluetted fejemben...
Aki előtted voltam, most sírna a helyemben.

Az érzések is halványan lebegnek felettem;
Ennyi maradt belőled, mit még nem feledtem.
Legbelül tudom, hogy sosem térsz vissza,
De életbenmaradásomnak a remény a titka.

2011. 09. 21.

Erősnek lenni

Rám tör néha a furcsa érzet,
Hogy egy ismerőshöz lépjek,
Megöleljem, és kisírjam fájdalmam,
S a tartásom pár percre feladjam.

De én rendületlen állok a vártán,
Mint kinek célpont virít a hátán,
De büszkén viseli.

Nem ejtek könnyet, ha fáj is az élet,
Mert tudom, hogy van, kiket meg kell, hogy védjek.
Bármikor, ha hozzám fordulnak, képes legyek nevetni,
Segítsek lelkükön, gondjukat feledni.

2011. 09. 07.

Halálos búcsú

Te nem tudtad, miért...
Te nem tudtad, miért mondtam, hogy ég veled
Csak álltál ott...
Csak álltál ott némán, akár egy kisgyerek.

Kezedbe adtam egy régi képünk.
Innentől csak a jövőbe nézünk -
Suttogtam füledbe, vagy tátogtam némán.
Te remélted, hogy ez csak a legújabb tréfám.

Úgy álltál ott, édesen, elhagyottan,
Mint akit pár szóval éppen megfojtottam.
Sosem mondhatnám elégszer "bocsáss meg".
Elfordulva intettem- az élet is tovább megy.

Te nem mozdultál egy tapottat sem.
Arcomon lecsúkódott két barna szem.
Összeszorult szívem, haraptam ajkam.
Amíg még láttál, sírni nem akartam.

Becsukódott ajtóm, én a falnak dőltem,
S a nyakláncra néztem, amit kaptam tőled.
Biztos voltam bent, hogy te értetlenül állsz,
Csak állsz a járdán, és még mindig rám vársz.

Nem értetted, azt...
Nem értetted azt, mi lett az álmunkkal.
Úgy érezted, ma...
Úgy érezted, ma téged elárultak.

Sajnálom, hidd el, én szeretlek téged,
Kár, hogy utoljára suttogom az égbe.
Fehér, gyűrött ruhám többé nem leng a szélben,
Legyűrt engem végleg, legyőzött az élet.
Talán jobb lett volna, ha igazat mondok,
És a válladra fektetem az egyéni gondom;
Megkérhettelek volna, hogy néha gondolj rám,
És ne úgy éljek benned, mint az a gonosz lány...

De már késő, én ezt választottam,
A halálom előtted titokban tartottam.

S félve bár, de remélem, hogy a közös emlékek
Nem torzulnak el benned, és a lelkedben élek.

Bár kicsiny szívem most megszakad, még mindig benne élsz,
Úgy mint az életem, s a leggyönyörűbb kép.

2011. 09. 21.

Múzsa-búcsúztató

Lehet-e vajon, hogy elhagyott múzsám?
Lelkemen elámulok vérvörös rúzsán,
Mit odacsókolt hosszú ideje már,
S most veszem csak észre, rég nem figyel rám.

Újra sok-sok idő után alkotnék,
De hol van az ihlet, amivel tarolnék?
Lesöpörnék bárkit szavaim súlyával,
Vagy megbirkóznék velük szívem bújával.

De elraboltad ezen szavakat, álmom,
Elvetted tőlem a legszebb látomásom.
Hajnalszerű hálóruhád lengett a szélben,
De most búcsúztatni muszáj vagyok téged.

Lelkem szerelme, te hűtlen látomás...
Vége, és íme az utolsó vallomás.
Megváltoztam, elveszett a lényem egy része,
Te pedig menekültél, itt hagytál végleg.

De ha már elmész, hát adj utolsó reményt,
Hogy lesz új múzsa majd, ki álmot csókol belém,
Felém nyújtja karját, s átkarolja lelkem vele,
S üres lapom újra sorokkal lesz tele.

2011. 09. 20.

Ősz

A jókedvem elszállt, mintha elfújták volna.
Költöző madarak szállnak messzi útra.
Nézem a sötét, szürke őszi eget.
Vacogva hullnak földre a falevelek.

2011.