Te nem tudtad, miért...
Te nem tudtad, miért mondtam, hogy ég veled
Csak álltál ott...
Csak álltál ott némán, akár egy kisgyerek.
Kezedbe adtam egy régi képünk.
Innentől csak a jövőbe nézünk -
Suttogtam füledbe, vagy tátogtam némán.
Te remélted, hogy ez csak a legújabb tréfám.
Úgy álltál ott, édesen, elhagyottan,
Mint akit pár szóval éppen megfojtottam.
Sosem mondhatnám elégszer "bocsáss meg".
Elfordulva intettem- az élet is tovább megy.
Te nem mozdultál egy tapottat sem.
Arcomon lecsúkódott két barna szem.
Összeszorult szívem, haraptam ajkam.
Amíg még láttál, sírni nem akartam.
Becsukódott ajtóm, én a falnak dőltem,
S a nyakláncra néztem, amit kaptam tőled.
Biztos voltam bent, hogy te értetlenül állsz,
Csak állsz a járdán, és még mindig rám vársz.
Nem értetted, azt...
Nem értetted azt, mi lett az álmunkkal.
Úgy érezted, ma...
Úgy érezted, ma téged elárultak.
Sajnálom, hidd el, én szeretlek téged,
Kár, hogy utoljára suttogom az égbe.
Fehér, gyűrött ruhám többé nem leng a szélben,
Legyűrt engem végleg, legyőzött az élet.
Talán jobb lett volna, ha igazat mondok,
És a válladra fektetem az egyéni gondom;
Megkérhettelek volna, hogy néha gondolj rám,
És ne úgy éljek benned, mint az a gonosz lány...
De már késő, én ezt választottam,
A halálom előtted titokban tartottam.
S félve bár, de remélem, hogy a közös emlékek
Nem torzulnak el benned, és a lelkedben élek.
Bár kicsiny szívem most megszakad, még mindig benne élsz,
Úgy mint az életem, s a leggyönyörűbb kép.
2011. 09. 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése