Egy ideje már nem karolsz át,
arcod oly' rideg.
Ha rám nézel, szemed üres,
s csókod is hideg.
Nem kérdezel felőlem, mit mondok
meg se hallod.
Nem látom, hogy szeretsz tényleg,
mégis nekem vallod.
Képzeltem egy szép világot, ahol
csak te meg én.
Remélni is alig merem, hogy
benned is ez él.
Nehéz időket élek meg, s most
érzem: kellenél.
Még mindig hiszem: velem vagy...
Bár kezem el nem ér.
Egy ideje már nem karolsz át,
elfordítod arcod,
s úgy tűnik, a szíved ellen
vívod bent a harcod.
Belehalok a hiányodba. Vajon
te vársz-e rám?
Mégis neked, hogy láthatsz-e,
úgy érzem, mindegy már.
Nem kell hős szerelmes légy, ki éjjel
könnyet ejt értem.
De szükségem van egy apró jelre,
hogy nem feledtél el.
Lehajtott fejjel figyelem, hogy mással
önfeledt' nevetsz.
Gondolkozom, vajon velem ilyen
miért is nem lehetsz.
Egy ideje már nem karolsz át,
arcod nem láthatom,
nem nézel rám, nem csókolsz.
Csak magam áltatom.
Régóta, hogy nem írsz, nem hívsz,
nem jössz el hozzám.
Félek ez a válasz arra, hogy
te is vársz-e rám...
Félek meghallani hangod, ahogy mondod,
nem szeretsz.
De még hazudj tovább kérlek, s így
élve eltemetsz.
Inkább haljak ébren szörnyet,
szívem törjön szét.
De ne kérd azt, hogy "engedj el",
azt túl nem élhetném.
Hogy egy ideje már nem karolsz át,
s nem is nézel rám;
hogy rideg az arcod, s meg sem csókolsz,
többé már nem fáj.
2013. 08. 20.
