Belső harc

Nem csillog arcomon, törött könnyeim elfojtom.
Mosolyba rejtem gondjaim míg lehet, még elbírom,
Mosolyok mögé rejtek ezer sóhajtást,
Nevetéssel fedek el ezer vallomást.

Sötét szín hasítja ketté az eget.
Fáj a szívem; lelkem testem helyett remeg.
Azt hittem, így már nem fog fájni semmi,
Hogy nem tér vissza többé, hogy el tudtam temetni.

És most ég a torkom, mint az izzó láva,
Lüktet benne a szívnek minden dobbanása,
Marja szemeim az összes elzárt könny,
A padlón lelkem darabjai, mint megannyi gyöngy.

Tévedtem, nem igaz, hogy érzéketlen vagyok;
Hogy van szívem, biztos, mert kegyetlenül sajog.
Menekülnék, de nem tudom, hova, és kitől,
Mások gonoszságától, vagy épp hogy magam elől.

Visszagondolok a múltra, de csak kín az emlék.
Gondolkozok, ki mellett van, az, hol magam lennék.
Már bárhol lehetek, de sehol sem otthon;
Nem vár rám senki, csak bolyongok folyton.

A fájdalom kavarog bennem- megannyi kép,
Felforgat mindent ott, mint egy forgószél.
Bent tartom mindezt, mégis derűs az arcom,
Pedig belül magammal vívom még a harcom.

2011. 12. 24.

Hadd legyek jó

Miért nem lehetek megint jó?
Kérlek, segíts Mindenható,
Hogy az lehessek, aki régen:
Ártatlan, kedves, tiszta lélek.

Minden nap megfogadom,
Az adott szavam mind betartom;
Helytelent sosem teszek;
Romlott ember én nem leszek.

Nem akarok gyűlölni másokat,
Lerombolni olcsó álmokat.
Mégis halomra halmozok hibát,
Gyerek lelkem sírva kiált.

A lejtőn elindultam réges-rég,
Szép életem már csak kép.
Álmaim fátyla szétszaggatva,
Földön hever megtaposva.
Sárba dobva a kedves szavak.
Szívem lassan ketté szakad.

Elveszett lelkem darabjai szétszórva,
Az emberekből próbálom összeszedni régóta.
Hadd legyek, hadd legyek kisgyerek,
Ki gondtalan, bárkinek boldogan integet.

Ne értem sírjanak szélben a fák;
Ne értem szóljanak a könyörgő imák;
Ne kelljen semmit szégyellnem többbé;
Rossz gondolataim váljanak köddé!

Téged kérlek, ó, Mindenható:
Hadd legyek, hadd legyek újra jó!

2011. 11. 29.

Barát és szerelem

Leheletem száll tova a hideg téli éjben,
Felnézek a mennyboltra, sötét, mint az ében.
Nem sejtettem, ez az este lesz nekem a legszebb,
Mikor megismerek majd egy angyalt, halandó lány-testben.

Segítségem kérted, végül bajtársakká váltunk,
Fiú-lány barátság lett ez, amit nem is bántunk.
Decembertől márciusig egymást megismertük jobban,
Amerre csak elhaladtunk, mások irigykedtek sorban.

Ahogy nyílt az első virág, kiderült az ég is.
Rég elveszett boldogságom veled megtaláltam mégis.
Örökké tartó kacajod nem váltja fel semmi.
Szeretnék az életemben folyton veled lenni.

Aztán ahogy múlt az idő, szívem megbolondult,
Egyre többet akart tőled, s az érzés másba fordult.
Eszemre kellett volna, hogy hallgassak - de késő,
Szívembe mélyültél úgy, akár egy véső.

Sejtettem, hogy mi a válasz, mégis megpróbáltam…
Látom, hogy fáj neked is, ahogy most megbántasz.
Megfogadtam, soha többé nem kérlek, hogy szeress,
De elviselem a fájdalmat - csak, hogy velem lehess.

Minden szívszaggató nappalt követte az este.
Nyári éjen átölelt a magány súlyos teste.
Egyik nap elmesélted, hogy találtál egy párt,
"Ki úgy szeret, mint senki más" - tudod, hogy ez bánt;

Hogy imádna nálam jobban akárki is, mondd?
Hisz én viselem közelséged, bár darabokra bont.
Megpróbáltam veled együtt örülni az újnak,
De féltékenységnek szikrái a szívembe bújnak.

Hullnak a falevelek, sárgák, szomorúk,
Azt hiszem, átérzem haldokló nyomoruk.
Elmúlt a szép idő, már örülni nincs kinek,
Elengedi hát a fát, mit eddig díszített.

Elengedlek most hát én is, éld az életed,
S csak csendben suttogom az éjbe: kedves, ég veled!
Megígértem, nem mondom el újra, amit érzek,
Még ha szívem sebeiből lassan el is vérzek.

Nem kereslek napok óta; hetek telnek el.
Te sem kérded meg, hogy vagyok, nem is érdekel.
De megígértem valamit, s a szavam mindig állom,
Így maradsz nekem örökké csak egy fájó álom.

Változnak az idők, tudom, de valami megmarad:
Az érzés, hogy a szívem érted majdhogy' megszakad.
Elrejtem a képeink a szobám legmélyére,
S a magány költözik a falra azoknak helyére.

Újra tél köszönt rám, arcod szemem előtt kísért.
Lelkem elhalt már, a fájó emlék csak, mi kísér.
Baktatok a havon, csizmám fehér hótól nedves.
Keresek egy sírkövet, mi a szívemnek kedves.

"Élt ettől és eddig", bennem mégis tovább él.
Állok a sír mellet, a szél fájókat mesél.
Könnyeim letörölve búcsút mondok mára,
De ne feledd, hogy titokban most is visszavárlak.

2011. 10. 22.