Barát és szerelem

Leheletem száll tova a hideg téli éjben,
Felnézek a mennyboltra, sötét, mint az ében.
Nem sejtettem, ez az este lesz nekem a legszebb,
Mikor megismerek majd egy angyalt, halandó lány-testben.

Segítségem kérted, végül bajtársakká váltunk,
Fiú-lány barátság lett ez, amit nem is bántunk.
Decembertől márciusig egymást megismertük jobban,
Amerre csak elhaladtunk, mások irigykedtek sorban.

Ahogy nyílt az első virág, kiderült az ég is.
Rég elveszett boldogságom veled megtaláltam mégis.
Örökké tartó kacajod nem váltja fel semmi.
Szeretnék az életemben folyton veled lenni.

Aztán ahogy múlt az idő, szívem megbolondult,
Egyre többet akart tőled, s az érzés másba fordult.
Eszemre kellett volna, hogy hallgassak - de késő,
Szívembe mélyültél úgy, akár egy véső.

Sejtettem, hogy mi a válasz, mégis megpróbáltam…
Látom, hogy fáj neked is, ahogy most megbántasz.
Megfogadtam, soha többé nem kérlek, hogy szeress,
De elviselem a fájdalmat - csak, hogy velem lehess.

Minden szívszaggató nappalt követte az este.
Nyári éjen átölelt a magány súlyos teste.
Egyik nap elmesélted, hogy találtál egy párt,
"Ki úgy szeret, mint senki más" - tudod, hogy ez bánt;

Hogy imádna nálam jobban akárki is, mondd?
Hisz én viselem közelséged, bár darabokra bont.
Megpróbáltam veled együtt örülni az újnak,
De féltékenységnek szikrái a szívembe bújnak.

Hullnak a falevelek, sárgák, szomorúk,
Azt hiszem, átérzem haldokló nyomoruk.
Elmúlt a szép idő, már örülni nincs kinek,
Elengedi hát a fát, mit eddig díszített.

Elengedlek most hát én is, éld az életed,
S csak csendben suttogom az éjbe: kedves, ég veled!
Megígértem, nem mondom el újra, amit érzek,
Még ha szívem sebeiből lassan el is vérzek.

Nem kereslek napok óta; hetek telnek el.
Te sem kérded meg, hogy vagyok, nem is érdekel.
De megígértem valamit, s a szavam mindig állom,
Így maradsz nekem örökké csak egy fájó álom.

Változnak az idők, tudom, de valami megmarad:
Az érzés, hogy a szívem érted majdhogy' megszakad.
Elrejtem a képeink a szobám legmélyére,
S a magány költözik a falra azoknak helyére.

Újra tél köszönt rám, arcod szemem előtt kísért.
Lelkem elhalt már, a fájó emlék csak, mi kísér.
Baktatok a havon, csizmám fehér hótól nedves.
Keresek egy sírkövet, mi a szívemnek kedves.

"Élt ettől és eddig", bennem mégis tovább él.
Állok a sír mellet, a szél fájókat mesél.
Könnyeim letörölve búcsút mondok mára,
De ne feledd, hogy titokban most is visszavárlak.

2011. 10. 22.