Belső harc

Nem csillog arcomon, törött könnyeim elfojtom.
Mosolyba rejtem gondjaim míg lehet, még elbírom,
Mosolyok mögé rejtek ezer sóhajtást,
Nevetéssel fedek el ezer vallomást.

Sötét szín hasítja ketté az eget.
Fáj a szívem; lelkem testem helyett remeg.
Azt hittem, így már nem fog fájni semmi,
Hogy nem tér vissza többé, hogy el tudtam temetni.

És most ég a torkom, mint az izzó láva,
Lüktet benne a szívnek minden dobbanása,
Marja szemeim az összes elzárt könny,
A padlón lelkem darabjai, mint megannyi gyöngy.

Tévedtem, nem igaz, hogy érzéketlen vagyok;
Hogy van szívem, biztos, mert kegyetlenül sajog.
Menekülnék, de nem tudom, hova, és kitől,
Mások gonoszságától, vagy épp hogy magam elől.

Visszagondolok a múltra, de csak kín az emlék.
Gondolkozok, ki mellett van, az, hol magam lennék.
Már bárhol lehetek, de sehol sem otthon;
Nem vár rám senki, csak bolyongok folyton.

A fájdalom kavarog bennem- megannyi kép,
Felforgat mindent ott, mint egy forgószél.
Bent tartom mindezt, mégis derűs az arcom,
Pedig belül magammal vívom még a harcom.

2011. 12. 24.