Ölelem a gyilkost

Keblemre ölelem a gyilkost,
habár bánt,
De ha nem húzom magamhoz,
még jobban fáj.
Holnap már nem lesz itt,
nem ölel.
De én megnyugodva, könnyek közt
alszom el.

2010. 09. 18.

Ázottan

Szobából nézem a külvilágot,
Nézem az utcát, mi esőtől ázott.
Platánok levelére hullik a víz,
De lassan barnára vált a zöld szín.

Nézem a tetőket, a fákat, a járdát.
Az eső csak hull, bár napsütést várnánk.
De nem jön a szép idő, nem süt a Nap.
A heves esőzést váltja majd fagy.

Sétálni indulok, sírnak a fák.
Egy vízesés lombkorona - a fűz köszön rám;
Elegánsan lehajtja víztől nehéz lombját:
Így hajol meg. Én sétálok tovább.

Sehol egy árva lélek, ki az utcán járna.
Egy autó száguld el, vakít a lámpa.
Messze a távolban siet egy alak,
Nem ázik meg az ernyője alatt.

Házak ablakain kiszűrődik a fény,
Valamely ablakban hűl a lepény.
Butának tűnök, hogy alig-ruhában
Sétálok, és ázok hűvös magányban.

Két alak üldögél a buszmegálló padján,
Jó messze egymástól, fejük lehajtják.
Csak az eresz nyújt nekik biztonságot,
Az én ruhám pedig teljesen átázott.

Odahaza újra az ablakhoz lépek.
Az eső még esik, az utcán sincs élet.
A felhők végeláthatatlan futnak az égen.
Én maradok ázottan, s csak kifelé nézek.

2010. 09. 17.

Engem... Bennem...

Engem minden rád emlékeztet...
A csillagok, az este,
A Holdnak karcsú teste,
A szél, a virágok,
A gyönyörű álmok...

Bennem minden visszahív téged...
Az emlékek, a képek,
A halovány remények,
A kín, a fájdalom,
Az összes rémálom...

Bennem minden utánad vágyik...
Az ajkaim, a kezem,
A folyton vérző szívem,
A vér, az ereim,
Könnyező szemeim...

Engem minden messzeűz tőled...
A vágyódás, a kétség,
A magányos sötétség,
A lét, a félelem,
A kínzó szerelem...

2010. 09. 09.

Késő minden

Ha majd a halál markába ragad,
És te síromnál állsz egymagad,
Bűneid égetni fogják a lelkedet,
És rájössz, szavaid engem eltemettek.

Ha majd hazamész, és ágyadra ülsz,
Kezedbe közös fényképünk kerül.
Akkor fogsz érettem könnyeket hullatni,
Mikor már késő lesz engem megsiratni.

2010. 09. 07.

Számonkérés

Az fáj a legjobban, hogy ennyit érek,
Úgy tapostál porba, akárcsak egy férget.
Rám néztél, de hozzám nem szóltál volna.
Új útra vitt téged az átkozott holnap.

Lehet, hogy én hibáztam, lehet hogy te,
De ha szeretnél, én kérdem, mit számít ez?
Arra is fájlalod az édes kis szád,
Hogy egy rohadt szóval is beszélj hozzám.

Ha másokkal vagy, elfelejtesz könnyen,
Nekem meg hadd peregjen itthon a könnyem.
A boldogság neked relatív fogalom,
Az adja meg neked, akitől akarod.

Bocsánat, de úgy érzem, ezt tudnod kell:
Nem tökéletes mindenki, akárcsak te.
Vagyunk egy páran, kik szenvedünk néha,
De benned is van pár elcseszett véna.

Tudod-e, mit jelenet fájlalni a mát,
Vagy felidézni mind a tegnap fájdalmát?
Mit jelent rettegni egy sötét holnaptól,
Vagy rágódni az el nem ért, vágyott dolgokon?

Tudod-e milyen, ha a tétlenség leköt,
És erős láncaival szorít a földhöz;
Mikor úgy fáj a szív, hogy majd beleszakad,
És bár nem akarod, elárulod magad?

Nem tudod, mint azt sem, mi az elfogadás,
A földet verdesi a toleranciád.
Ha valaki más, mint amilyen te vagy,
Elkönyveled vesztesnek, és hidegen hagy.

2010. 09. 05.

Törött ágként

Törött ágként lengek a szélben,
Nincs, ki segítene... egy árva lélek.
Hogy tudnék szeretni, bízni, vagy hinni,
Kikre számítottam, ki mernek hívni.

Törött ágként sodor a vihar,
Minden zöld levelem menekülni akar.
Az, kiben hittem, mind ellenem ágál,
Úgy, mintha világrajöttömet bánná.

Törött ágként hullok a porba,
Az emberek talpai taposnak sorban.
Eltűnök lassan, elenyészek alant,
S lelkemért nem sír hegedű, se lant.

2010. 09. 03.