Elárulva - újra

Te voltál a pajzsom, mivel a harcaim vívtam,

Te voltál az utolsó, akiben bíztam.

Ám megjegyezhetném már, hogy az igazság odaát,

S te elvágtad a bizalom gyenge fonalát.

Gyerünk, most kösd meg, ígérd, mi szép!

De a csomó ott marad, nem lesz már ép.

Tudhatnád, ha szívemmel, vagy ígérettel játszol,

Minden hazugság után szilánkokon táncolsz.

Azt hiszitek, vak vagyok, semmit sem látok,

S mint marionett bábut, úgy ráncigáltok,

Pedig tudom azt is, mit titkolni akartok,

És lassan csak fájó emlékek maradtok.

2012. 11. 27.

Titkot hordozva

Hallgatok, titkot őrzők hosszú ideje már.
Megbéklyóz a bűntudat, kegyetlen' fáj.
Nem tudom, hogy tényleg helyesen teszem,
De hogy ezzel a legjobbat akarom neked, én hiszem.
Mivel mártírként - vagy hazugként - tartom a hátam,
Meghagylak a tudatlanság szép illúziójában.

Hosszú ideje nem simulnak arcom ráncai.
Kérem, valaki tépje le lelkem láncait!
Meddig hallgassak, meddig hordozzam,
S ha most mondom el, nem lesz-e rosszabb?
Kérhetek tanácsot, de nem tudja senki,
Hogy a fájó igazság a jobb, vagy a tettetett semmi.

2012. 11. 12.

Gyenge nélküled

Miért nem megy mosolyogva tőled elköszönni?
Tudod, néha szeretnélek magamhoz kötni.
De nem tehetem, mert neked más az életed,
Ezért csak könnyek közt mondom: ég veled!

Attól még, hogy másoknak mutatok egy arcot,
Egyedül nem fogom bírni a harcot.
Egy csepp erőm sincs, mi kitartást szülhet,
A magány kötelei vadul rám feszülnek.

Még mindig éjjelente csakis rád vágyom,
De már csak hűlt helyed ölelem az ágyon.
Mikor azt mondod, sajnálod, eszedbe jusson,
Hogy szívem zárjába beletört a kulcsod.

Még nem érzem, hogy mellettem vagy,
Mégis miattad könnyet ejtek.
Ezer kétely és csalódás,
Amit magamba rejtek.

Remeg a lelkem, szemem könnyben áll,
Gyenge vagyok, úgy érzem, az élet is fáj.
De ha ezeket elfojtom, szeretni sem tudnék,
S azon kívül semmim sincs, amit neked adnék.

Gyakran kettéválik kettőnk közös útja,
S hogy nincsen semmi másom, ráeszmélek újra.
Várok, én várok, bár lehet felemészt,
S te lehet, nem is gondolsz rám; ki tudja, merre mész.

Lehunyom a szemem, ahol fantomképed vár,
S halkan azt suttogom: kérlek ölelj át!
Kinyújtom karjaim, ám mikor elérnélek,
A délibáb eltűnik, csak én maradok ébren.

Azt kívánom, lennék erős, kire büszke lehetsz,
Egy mindent megértő ember, akit szívből szeretsz.
De nem ilyen vagyok, változni hiába próbálok,
S a szemedben lassan csak szálkává válok.

De ha nem érzed a dühöm mögött a bánatot,
A zord arc mögött a fájdalmaimat se láthatod,
Az elfordított tekintetben sem azt, hogy kereslek,
A néma hallgatás mögött a szót, hogy szeretlek.

2012. 08. 20.

Amíg mellettem vagy

Úgy fekszem, kelek, hogy majd meghalok.
Nem bírom azt mondani, hogy ember vagyok.
Minden, ami makacsul életben tart,
Egy férfi mosolya, amit nekem ad.

Az emberek rám néznek - "Rossz napja van",
És nem tudják, ami bennem van csak egy hang:
"Kellesz nekem." - Kellek. Kellek, még így is,
Pedig tudja, hogy az életem folyamatos krízis.

Könnyebb lenne egy sóhajjal mindent elhagyni,
De Ő nem engedi a harcot feladni.
Szeretnék éjjel-nappal csak sírni, és sírni,
S Ő mégis képes bármikor mosolyra bírni.

És mikor vége lesz a rossznak - ha így lesz -,
Ígérem, meghálálok Neked majd mindent.
S minden erőm, mi bennem a harcok mellett marad,
Arra fogom fordítani, hogy Téged karoljalak.

De ha Te előbb adod fel majd, mint én;
Én elengedem erős kezed, most még, mi véd.
Nem haragszom érte majd, hisz nehéz mellettem,
De ne hidd, hogy nem lesz könny, mit utánad ejtettem.

2012. 06. 27.

Az élők közt halott

Attól még, hogy nem látsz, én árnyékként itt vagyok.
Mélyen a sötétben csak rólad álmodok.
Látok mindent, azt is, ahogy másra nézel,
És mást érintesz újra meg az áruló kézzel.

Felejtés.. csodás dolog, hisz tudod te már.
Azt hiszed, én sem teszem, ha te nem látsz,
Pedig én itt vagyok egy apró jelre várva,
Hogy nem temettél múltadnak teljes homályába.

Önző vagyok, lehet, hisz kínoz a tény:
Nincs szükséged rám ahhoz, hogy te boldog légy;
Mással is képes vagy már önfeledt nevetni,
Suttogó hangodon más nevét rebegni.

Nem számolok órát, napot, mióta elmentél,
Nem emlékszem, tényleg volt-e, mikor szerettél.
Nem tartom számon az átsírt éjszakákat,
Nem hiszek többé a remény alantas szavának.

Elfordíthatnám a fejem, nekem lenne könnyebb,
Nem hullna érted még több értelmetlen könnyem.
Mégis kínzom porcikáim, mik távolból szeretnek,
Egészen addig, amíg a hűs földbe temetnek.

Törött fakeresztemet nem látja majd szemed,
Nem idézed fel magadban rajt a régi nevet.
Nem számít majd semmit, nem tudod, ki volt az,
Ki jelentett már neked az élők közt halottat.

Igen, tudom, számodra én csak ennyi vagyok:
Egy láthatatlan szellem, az élők közt is halott.
Egy széjjelszakadt szív, ami már alig dobog,
Kiben az élet lángja csupán érted lobog.

2012. 06. 24.

Hiányod

Hiányod szétfeszít, minden nap sírok.
Az asztalon whiskys üveg- már inni sem bírok.
Emléked belém égve szívembe váj,
És hogy te elfeledtél, ez még jobban fáj.

Kezemben öngyújtó, cigimet csókolja ajkam.
Közben pedig torkomból egy bús dallam száll halkan.
A csillagokat bámulva a múltunkban kutatok,
S arcod illúziójával együtt az ágyamba zuhanok.
Fejem a párnámon, amely könnyeimet issza.
Pár szót suttogok monoton: kérlek, gyere vissza!

Úgy tűnik, boldogságot hiába akarok,
Csalódáson kívül tőled nincs, amit kaphatok.
Tudom, hogy őrültség téged még szeretni,
De úgy tűnik, soha többé nem tudlak feledni.

2012. 06. 22.

Egy régi szeretőnek

Eszembe jutottál egyik éjjel.
Rájöttem, tényleg szerettelek téged.
És mit meg nem tudok már,
Hogy te szerettél- e igazán.

Nem volt egy hosszú kapcsolat,
De szerettem látni az arcodat,
Mikor mosoly miattam játszott rajt,
S nem tudtam, a közös utunk meddig tart.

Egyszer csak vége lett, hogy mikor, már nem tudom.
Oly régről rémlik, hogy nevedet suttogom.
Véget vetettél nekünk, de haragudni nem tudtam,
Ahogy most sem bánom ezt a gyerekes múltam.

Fájt, mikor együtt láttalak mással,
De megbirkóztam a csalódással.
Az én hibám, ha nem voltam elég jó.
Veled elúszott az a bizonyos hajó.

Bár ritkán láttalak, rád érdemes volt várni.
Nem adtam fel a reményt, történhetett bármi.
Nem azért írom ezt, hogy szívedbe férjek.
De nem mondtam el soha azt, hogyan is érzek.

Tán ezek a szavak neked hangtalan semmiség,
De tudd, hogy igenis fájt, mikor véget ért.
Tán azt sem tudod, hogy ez neked szól,
De nem bántam meg semmit, ami veled volt.

2012. 05. 11.

Tiéd vagyok

Egymással szemben állva, most csak mi ketten,
A tiéd a mosolyom, már a testem, a lelkem.
Megmutatom neked a legvadabb arcom,
Mert ezentúl veled fogom vívni minden harcom.

Ha kell, ezerszer ígérem, hogy nem látok mást,
Te pedig azt ígérd, hogy a karodba zársz,
Úgy védesz meg bárkitől szóval - ha kell, tettel,
És mi eddig enyém volt, neked adom, vedd el!

Pásztázó pillantásod zavar nélkül állom,
És hagyom, hogy te légy nekem a legforróbb álom.
Egész lényem tárom fel, te látod, mi én vagyok,
De csak neked mutatom - titok, mit rád hagyok.

Nem kell semmi külcsín, a puszta lét, mi számít,
Semmi hamis ígéret, vagy maszk, ami csak ámít.
Tégy velem, mit akarsz, lökj a falnak, ágynak!
Szabad utat engedek az önpusztító vágynak.

2012. 05. 09.

Fájó emlékek árnyai

Rám nehezedik a csend,
A lélegzet is hallatszik bent.
Eszembe jut, mi régen volt,
A fájdalom bennem szárnyat bont.
A múlt képei árnyakként cikáznak körül,
És egyre csak újak jönnek a többiek mögül.
A hallhatatlan zenére táncot járnak,
A falon veszik kezdetét a drámai bálnak.
Hogy feledni ne tudjam, a szemhéjamba vésve
A szörnyű emlékeim írták véres késsel.
Az előtörő képek árnyai nyúlnak
Egyszerre felém, hogy a mélybe húznak,
Hol majd az emlékezés súlyos láncai
Lefogjanak, és ne hagyjanak másnak látszani.

2012. 04. 26.

Számvetés

Papírt az asztalra, tollat a kezembe,
Ideje, hogy rendet tegyek az eszemben.

Volt pár jó és rossz döntésem,
Emberek, akikre nem emlékszem,
Vagy olyanok, akiket jó lenne feledni,
Emlékeim velük jó mélyre temetni.

Azoknak üzenném, akik azt hitték, megkaptak,
vagy maximum ahhoz elég közel járhattak:
Kellettetek hozzá, hogy időben rájöjjek,
Milyen ember nem kell mellém az életben.

Voltam már angyal, ördög és egyben a kettő,
De csak kevesen tudhatnak erről.
Van, hogy az apró dolgokat fújom fel nagyra,
Máskor a gondjaim is le vannak szarva.

Úgy tűnik, késő van, fáj az elmélkedés,
Másnap pedig ugyanúgy a korai kelés.
Elteszem mára a kusza gondolatokat,
És álmomban felkeresem a régi arcokat.

2012. 04. 12.

Őszi emlékezés

Sétálok egyedül, ahol egykor veled.
[Zörögve hullnak le a sárga falevelek.
A korhadó ágak között szemem el-eltéved.]
Kifolynak ujjaim közt lassan az emlékek.

Már tudom, hogy nincs hitele a szerelmes szónak.
Ma még lángolva imádnak, de mit hoz a holnap?
Képes vagy-e várni rá, s ha igen, hát meddig?
Mi az, mit az emberszív szó nélkül elbír?

[Az egybeálló felhő elfedi az eget.]
Hogy lehetett volna jobb? - A választ nem lelem.

Az elején mindig száz fokon égsz;
Mindegy, merre tart, vele együtt lépsz.
Nincsenek tervek, csak túlfűtött vágyak,
Mik a kegyetlen világban hamar köddé válnak.
Ahogy a rózsaszín homály szemedről tisztul,
A normális gondolkodás útjára indul.
Rájössz, hogy valójában nem is az az ember,
De kiszállni időben egyikőtök sem mer.

Tudtad, hogy hibázol, mégis őt okoltad.
[Gyorsan süllyed el a kő, mit a patakba dobtam.
A vízgyűrűk sorakozva nőnek egymás után.]
Ha szerettem volna, most nem állnék itt bután.

Akár kialudt tábortűz, mire benzin, mint varázs,
Úgy lobban hirtelen, de akkor is csak parázs;
Mit sem ér az erőszakkal hevített érzelem.
[Az őszi csípős szelet bársonyosnak képzelem.

Szakítok egy apró, haldokló virágot,
S letépett szirmait útjára bocsátom.]
Elköszönök tőled csendesen, magamban.
Pillantásom elmondja, mit nem lehet szavakban.

2012. 04. 19.

Elmúlt dolgok

Mosolyogj, hisz mások ezt akarják látni!
Nem érdemes elmúlt dolgok után vágyni.

Előre kell nézni, és ha senki sem lát,
A szép emlékeid majd éld újra át!

A szívedben a régi képek, ha lassan megfakultak,
Az akkori boldogság most fájdalma a múltnak.

Ha arra döbbensz, hogy mosoly helyett sírnál az emléken,
Az idő múlásának értékét nem érzed.

Reméljük, hogy 'egyszer', de tudjuk, hogy 'soha'
És újra rá kell ébrednünk, hogy az élet mostoha.

A gyáva és a vad

Édes kis csend, suttogó sötétség.
Felettünk lángokba borul az ég.
Valami készül, érzi az ember.
Az állat is menekül, félve retteg.
Bújik a gonosz, már lesben áll.
Minduntalan újabb áldozatra vár.

Sétál a gyanútlan az ösvény porán;
Azt hiszi, ez javít majd a során.
De letérni a helyesről csak néhányunk mer.
Féli az ismeretlent a gyenge ember.
Veszte is az lesz, ami éltetője,
Véli, a töretlen hit lesz megmentője.

Balga csapat nem mozdul, várja a csapást.
Imádkozni kezd most minden pogány család.
A szarvascsorda bölcsebb, szedi a lábát;
Nem számít, ha el kell hagynia hazáját.
Markáns lépésekkel tapos földbe mindent,
Ami ideköti - nem engedi innen.
Új álmokat sző a vad az éj leple alatt,
És tettrekész társaival együtt tovább halad.

Míg balsors idején bízni az ember
Szebb jövő reményében megtörve nem mer.

Károgó varjúsereg koszorúja látszik.
A korábbi vörös ég már feketében játszik.
Eljött az idő hát - az új eszmék kora.
Csak a bátrak élnek túl, a tétlenek soha.

2012. 04. 12.