Őszi emlékezés

Sétálok egyedül, ahol egykor veled.
[Zörögve hullnak le a sárga falevelek.
A korhadó ágak között szemem el-eltéved.]
Kifolynak ujjaim közt lassan az emlékek.

Már tudom, hogy nincs hitele a szerelmes szónak.
Ma még lángolva imádnak, de mit hoz a holnap?
Képes vagy-e várni rá, s ha igen, hát meddig?
Mi az, mit az emberszív szó nélkül elbír?

[Az egybeálló felhő elfedi az eget.]
Hogy lehetett volna jobb? - A választ nem lelem.

Az elején mindig száz fokon égsz;
Mindegy, merre tart, vele együtt lépsz.
Nincsenek tervek, csak túlfűtött vágyak,
Mik a kegyetlen világban hamar köddé válnak.
Ahogy a rózsaszín homály szemedről tisztul,
A normális gondolkodás útjára indul.
Rájössz, hogy valójában nem is az az ember,
De kiszállni időben egyikőtök sem mer.

Tudtad, hogy hibázol, mégis őt okoltad.
[Gyorsan süllyed el a kő, mit a patakba dobtam.
A vízgyűrűk sorakozva nőnek egymás után.]
Ha szerettem volna, most nem állnék itt bután.

Akár kialudt tábortűz, mire benzin, mint varázs,
Úgy lobban hirtelen, de akkor is csak parázs;
Mit sem ér az erőszakkal hevített érzelem.
[Az őszi csípős szelet bársonyosnak képzelem.

Szakítok egy apró, haldokló virágot,
S letépett szirmait útjára bocsátom.]
Elköszönök tőled csendesen, magamban.
Pillantásom elmondja, mit nem lehet szavakban.

2012. 04. 19.