Belső harc

Nem csillog arcomon, törött könnyeim elfojtom.
Mosolyba rejtem gondjaim míg lehet, még elbírom,
Mosolyok mögé rejtek ezer sóhajtást,
Nevetéssel fedek el ezer vallomást.

Sötét szín hasítja ketté az eget.
Fáj a szívem; lelkem testem helyett remeg.
Azt hittem, így már nem fog fájni semmi,
Hogy nem tér vissza többé, hogy el tudtam temetni.

És most ég a torkom, mint az izzó láva,
Lüktet benne a szívnek minden dobbanása,
Marja szemeim az összes elzárt könny,
A padlón lelkem darabjai, mint megannyi gyöngy.

Tévedtem, nem igaz, hogy érzéketlen vagyok;
Hogy van szívem, biztos, mert kegyetlenül sajog.
Menekülnék, de nem tudom, hova, és kitől,
Mások gonoszságától, vagy épp hogy magam elől.

Visszagondolok a múltra, de csak kín az emlék.
Gondolkozok, ki mellett van, az, hol magam lennék.
Már bárhol lehetek, de sehol sem otthon;
Nem vár rám senki, csak bolyongok folyton.

A fájdalom kavarog bennem- megannyi kép,
Felforgat mindent ott, mint egy forgószél.
Bent tartom mindezt, mégis derűs az arcom,
Pedig belül magammal vívom még a harcom.

2011. 12. 24.

Hadd legyek jó

Miért nem lehetek megint jó?
Kérlek, segíts Mindenható,
Hogy az lehessek, aki régen:
Ártatlan, kedves, tiszta lélek.

Minden nap megfogadom,
Az adott szavam mind betartom;
Helytelent sosem teszek;
Romlott ember én nem leszek.

Nem akarok gyűlölni másokat,
Lerombolni olcsó álmokat.
Mégis halomra halmozok hibát,
Gyerek lelkem sírva kiált.

A lejtőn elindultam réges-rég,
Szép életem már csak kép.
Álmaim fátyla szétszaggatva,
Földön hever megtaposva.
Sárba dobva a kedves szavak.
Szívem lassan ketté szakad.

Elveszett lelkem darabjai szétszórva,
Az emberekből próbálom összeszedni régóta.
Hadd legyek, hadd legyek kisgyerek,
Ki gondtalan, bárkinek boldogan integet.

Ne értem sírjanak szélben a fák;
Ne értem szóljanak a könyörgő imák;
Ne kelljen semmit szégyellnem többbé;
Rossz gondolataim váljanak köddé!

Téged kérlek, ó, Mindenható:
Hadd legyek, hadd legyek újra jó!

2011. 11. 29.

Barát és szerelem

Leheletem száll tova a hideg téli éjben,
Felnézek a mennyboltra, sötét, mint az ében.
Nem sejtettem, ez az este lesz nekem a legszebb,
Mikor megismerek majd egy angyalt, halandó lány-testben.

Segítségem kérted, végül bajtársakká váltunk,
Fiú-lány barátság lett ez, amit nem is bántunk.
Decembertől márciusig egymást megismertük jobban,
Amerre csak elhaladtunk, mások irigykedtek sorban.

Ahogy nyílt az első virág, kiderült az ég is.
Rég elveszett boldogságom veled megtaláltam mégis.
Örökké tartó kacajod nem váltja fel semmi.
Szeretnék az életemben folyton veled lenni.

Aztán ahogy múlt az idő, szívem megbolondult,
Egyre többet akart tőled, s az érzés másba fordult.
Eszemre kellett volna, hogy hallgassak - de késő,
Szívembe mélyültél úgy, akár egy véső.

Sejtettem, hogy mi a válasz, mégis megpróbáltam…
Látom, hogy fáj neked is, ahogy most megbántasz.
Megfogadtam, soha többé nem kérlek, hogy szeress,
De elviselem a fájdalmat - csak, hogy velem lehess.

Minden szívszaggató nappalt követte az este.
Nyári éjen átölelt a magány súlyos teste.
Egyik nap elmesélted, hogy találtál egy párt,
"Ki úgy szeret, mint senki más" - tudod, hogy ez bánt;

Hogy imádna nálam jobban akárki is, mondd?
Hisz én viselem közelséged, bár darabokra bont.
Megpróbáltam veled együtt örülni az újnak,
De féltékenységnek szikrái a szívembe bújnak.

Hullnak a falevelek, sárgák, szomorúk,
Azt hiszem, átérzem haldokló nyomoruk.
Elmúlt a szép idő, már örülni nincs kinek,
Elengedi hát a fát, mit eddig díszített.

Elengedlek most hát én is, éld az életed,
S csak csendben suttogom az éjbe: kedves, ég veled!
Megígértem, nem mondom el újra, amit érzek,
Még ha szívem sebeiből lassan el is vérzek.

Nem kereslek napok óta; hetek telnek el.
Te sem kérded meg, hogy vagyok, nem is érdekel.
De megígértem valamit, s a szavam mindig állom,
Így maradsz nekem örökké csak egy fájó álom.

Változnak az idők, tudom, de valami megmarad:
Az érzés, hogy a szívem érted majdhogy' megszakad.
Elrejtem a képeink a szobám legmélyére,
S a magány költözik a falra azoknak helyére.

Újra tél köszönt rám, arcod szemem előtt kísért.
Lelkem elhalt már, a fájó emlék csak, mi kísér.
Baktatok a havon, csizmám fehér hótól nedves.
Keresek egy sírkövet, mi a szívemnek kedves.

"Élt ettől és eddig", bennem mégis tovább él.
Állok a sír mellet, a szél fájókat mesél.
Könnyeim letörölve búcsút mondok mára,
De ne feledd, hogy titokban most is visszavárlak.

2011. 10. 22.

Szilánkok, s a fal

Felépítem újra azt a bizonyos falat,
Mit leromboltak félig, s csak romok állnak alant.
Erősebb lesz sokkal, várárok övezi,
Ezer sebet ejtő tövislánc öleli.

Nem engedek senkit a közelébe se,
Ki bejutni próbálna, átok űzi el.
Szívét a tövisek széjjel tépdelik,
S vérezve, elhalva a mocsár elnyeli.

Volt egy gyenge váram, szívnek nevezik,
Összetörve hagyták el; rég nem keresik.
Lassan felépült köré az a gyenge várfal,
Mi összezúzva áll most, maradt csak a bástya.

Acéllal ötvözöm az összeszedett romokat,
Egy magasabbat húzok, honnan nézem a hegyormokat.
Talán kirekesztem ezzel a szép dolgokat is,
De úgy hiszem, megéri, ha szenvedés sincs.

Áruló, hazug, ember nem juthat rajt át,
Se a "hős lovag", se a "jó barát".
Nem teszek rá ajtót, zárat, kulcs nem nyitja majd,
Erőszakkal próbálkozni épp oly hasztalan.

Ablakot se helyezek rá, fény ne érjen már,
Maradok a sötétben, nem kell napsugár.
A könyveket elégetem, elég a mesékből,
Nem élhet az ember folyton csak reményből.

A leghidegebb szeleket mind odahívom,
Az egész várat hóval, jéggel jól beborítom.
A falak között elrejtve, a földbe elásva
Törött szívem szilánkjai - többé ne lássam.

S egy-egy csendes éjjelen, ha megremeg a föld,
Dobog még a pár szilánk, szabadságra tör.
Azzal áltatja magát, hogy kell egy másik szív,
Ki összeragasztja majd őt, és szerelmének hív.
Suttogják a szívdarabok minden éjszaka,
Hogy bármily mélyre ásom el, hiába megszakad,
Megölni nem tudom sehogy, a szilánk tovább él,
Vágyik valamire folyton, átjárja a vér.

Ekkor én csak kacagok, visszhangzik a csendben,
Hisz csak én hallhatom hangját, és ez így van rendben.
Lassan felépül a fal, és bent maradunk ketten:
A szívszilánkok elásva, s a szörny, akivé lettem.

2011. 10. 20.

Egyformaság

Körbenézve a hányinger elfog.
Oly egyformák, akár a foltok,
Mit egy elcsapott este hoz a borral;
Díszelegnek a terítőn sorban.

Fapofával ülnek, mint én is,
Egy gyenge poénon vihognak mégis.
Nevetni kell, ha kedved nincs is,
Vagy szomorú témánál velük együtt sírni.

Monoton nappalokba olvadt robot-magatartás,
Társaságban aktivált alakváltás.
Maszk nélkül is felismerhető az egyhangúság,
És egy halálhír nekik már nem újdonság.

Miért lett elvárás nekünk,
Hogy ha ő, akkor mi is nevetünk?
Sorba állva várjuk a sanyarú sorsot.
Kezünket tartjuk, várjuk a koncot.

Kezeidben kötél, gyógyszer és fegyver,
De tudod, gyáva vagy, hogy megtedd.
Eszedbe se jutna, ha nem lenne divat;
Kövesd csak, és közben sajnáltasd magad!

2011. 10. 19.

Monoton délután

A füstöt messze viszi a szél,
A cigarettám még ég.
De kialszik ez is,
Akár a szerelem...
Változó elem.

Egy bácsika fáradtan mesél,
A hallgató másra néz.
Nem hallgatja senki,
Magányos vén legény...
Közeledik a vég.

Berobog a busz, én még állok.
Sokak az állomáson.
Felpezsdül az élet,
Majd újra elenyész,
Nem számít, merre mész.

Léptek itt-ott, tompák, hangosak.
Sóhajtások laposak.
Elfojtott vágy hangja.
Elfeledett álmok,
Eltűnt, mint egy lábnyom.

2011. 10. 19.

Szorongás

Tompa fájás,
Halk kiáltás,
Elfojtott sírás,
Toll nékül írás.

Álmatlan álmok,
Furcsa látomások,
Tárgytalan félelem,
Táptalan élelem.

Mondd, mi kell még?
Ki vagyok én?
Miért nem értem magam?
Ha nem tudok semmit,
hát mit éreznék?

Vagy ha nem tudom, mit érzek
Mit kezeljek?
Másoknak mit mondjak,
Mitől félek?
Ez a tétlenség megőrjít,
Fáj a semmi.
Tudat és érzések nélkül
Embernek lenni?

2011.

Álomképpé váltál

"Angyalom, angyalom, kedvesem, kincsem..."
Keresem a szavakat, de velem már nincsen.
Becéztél oly szépen éjszakákon át,
Aztán egyik napról a másikra itt hagytál.

Nem volt hosszú idő, csak tovatűnő képek.
Így mosódnak az emlékek fájó feledésbe.
Kilépek az éjszakai ég alá,
Ordítom a szavakat, remélem, megtalál.

Amilyen hirtelen az életembe léptél,
Épp oly gyorsan váltál csak egy álomképpé.
Se egy árva üzenet, se apró jel-
Nem hagytál itt semmit, csak a szívem vitted el.

Felidézni próbállak, csak két dolog rémlik:
A kezed érintése, és a szemed, hogy fénylik.
Lehet, hogy tévedek, mégis álmodtam;
Akkor lyukak a szívemen hát miért tátongnak?

Várlak, egyre várlak minden nap téged.
Nem tudom, mi lenne, ha elfelednélek.
Lehet, hogy te már nem tudod, ki vagyok,
De úgy érzem, igazán csak melletted ragyogok.

Csúnyán cserbenhagytál, és nézd, én még várlak,
Nem pedig átkozódva halálba kívánlak.
Elmosódó sziluetted fejemben...
Aki előtted voltam, most sírna a helyemben.

Az érzések is halványan lebegnek felettem;
Ennyi maradt belőled, mit még nem feledtem.
Legbelül tudom, hogy sosem térsz vissza,
De életbenmaradásomnak a remény a titka.

2011. 09. 21.

Erősnek lenni

Rám tör néha a furcsa érzet,
Hogy egy ismerőshöz lépjek,
Megöleljem, és kisírjam fájdalmam,
S a tartásom pár percre feladjam.

De én rendületlen állok a vártán,
Mint kinek célpont virít a hátán,
De büszkén viseli.

Nem ejtek könnyet, ha fáj is az élet,
Mert tudom, hogy van, kiket meg kell, hogy védjek.
Bármikor, ha hozzám fordulnak, képes legyek nevetni,
Segítsek lelkükön, gondjukat feledni.

2011. 09. 07.

Halálos búcsú

Te nem tudtad, miért...
Te nem tudtad, miért mondtam, hogy ég veled
Csak álltál ott...
Csak álltál ott némán, akár egy kisgyerek.

Kezedbe adtam egy régi képünk.
Innentől csak a jövőbe nézünk -
Suttogtam füledbe, vagy tátogtam némán.
Te remélted, hogy ez csak a legújabb tréfám.

Úgy álltál ott, édesen, elhagyottan,
Mint akit pár szóval éppen megfojtottam.
Sosem mondhatnám elégszer "bocsáss meg".
Elfordulva intettem- az élet is tovább megy.

Te nem mozdultál egy tapottat sem.
Arcomon lecsúkódott két barna szem.
Összeszorult szívem, haraptam ajkam.
Amíg még láttál, sírni nem akartam.

Becsukódott ajtóm, én a falnak dőltem,
S a nyakláncra néztem, amit kaptam tőled.
Biztos voltam bent, hogy te értetlenül állsz,
Csak állsz a járdán, és még mindig rám vársz.

Nem értetted, azt...
Nem értetted azt, mi lett az álmunkkal.
Úgy érezted, ma...
Úgy érezted, ma téged elárultak.

Sajnálom, hidd el, én szeretlek téged,
Kár, hogy utoljára suttogom az égbe.
Fehér, gyűrött ruhám többé nem leng a szélben,
Legyűrt engem végleg, legyőzött az élet.
Talán jobb lett volna, ha igazat mondok,
És a válladra fektetem az egyéni gondom;
Megkérhettelek volna, hogy néha gondolj rám,
És ne úgy éljek benned, mint az a gonosz lány...

De már késő, én ezt választottam,
A halálom előtted titokban tartottam.

S félve bár, de remélem, hogy a közös emlékek
Nem torzulnak el benned, és a lelkedben élek.

Bár kicsiny szívem most megszakad, még mindig benne élsz,
Úgy mint az életem, s a leggyönyörűbb kép.

2011. 09. 21.

Múzsa-búcsúztató

Lehet-e vajon, hogy elhagyott múzsám?
Lelkemen elámulok vérvörös rúzsán,
Mit odacsókolt hosszú ideje már,
S most veszem csak észre, rég nem figyel rám.

Újra sok-sok idő után alkotnék,
De hol van az ihlet, amivel tarolnék?
Lesöpörnék bárkit szavaim súlyával,
Vagy megbirkóznék velük szívem bújával.

De elraboltad ezen szavakat, álmom,
Elvetted tőlem a legszebb látomásom.
Hajnalszerű hálóruhád lengett a szélben,
De most búcsúztatni muszáj vagyok téged.

Lelkem szerelme, te hűtlen látomás...
Vége, és íme az utolsó vallomás.
Megváltoztam, elveszett a lényem egy része,
Te pedig menekültél, itt hagytál végleg.

De ha már elmész, hát adj utolsó reményt,
Hogy lesz új múzsa majd, ki álmot csókol belém,
Felém nyújtja karját, s átkarolja lelkem vele,
S üres lapom újra sorokkal lesz tele.

2011. 09. 20.

Ősz

A jókedvem elszállt, mintha elfújták volna.
Költöző madarak szállnak messzi útra.
Nézem a sötét, szürke őszi eget.
Vacogva hullnak földre a falevelek.

2011.

Számonkérés - újra

        Tegnapig őriztem a képedet,
        Amíg te élted az életed.

        Te beszéltél nekem továbblépésről,
        reményről és újrakezdésről.
        A szememre vetetted, hogy túl gyorsan túlléptem.
        Csak az volt a bűnöm, hogy a búcsúnkat túléltem.

        S most alig telt el kis idő,
        rajtad enyeleg egy másik nő.

        Elmosolyodom a szavaidon, s hogy akkor se tudtad, mit akarsz,
        mikor kimondtuk, hogy vége és magadra hagytalak.
        Eljátszottad mindenkinek a felnőtt érettet,
        de igazából úgy hiszem, hogy csak én ismerlek.
        Ijesztő hogy mennyire éretlen maradtál,
        pedig két év alatt sokat haladtál.
        Egy büszkeségtől hajtott törtetőgép voltál
        egész életedben- és az is maradtál.
        Nem szidni akarlak, mert attól nekem jobb lesz,
        és tudom ha ezt olvasod, majd akkor sem értesz.
        A realitás egyszerű rácsaiban ragadtál,       
        s akármit mondtam titkon, rám úgyse hallgattál.

        Ha valamit tettél, himnuszt kaptál, virágot,
        de úgysem verheted át az egész világot.
        Mondhatnám, mit mondtam, hogy majd rájössz, mit vesztettél,
        de hiába minden szó, rám sose figyeltél.

        Nem mondom hogy jó vagyok, sem pótolhatatlan.
        Bocsánat, hogy annyi gondot okoztam.
        Még mindig nem értem, ha nyűg voltam, miért kellettem...
        "Túl késő volt kiszállni" - s még én vagyok lelketlen.
        Vajon mikor romlott el? Mondd, te még emlékszel?
        Túl régóta folyt a harc, és minket is emésztett.

        Megfogadtam, nem bánok meg semmit, míg élek.
        Most mégis azt kívánom, bár ne ismernélek.
        Megegyeztünk, tudom, hogy barátok maradunk,
        Én mégse úgy látom, hogy efelé haladunk.
        Azt mondják, az idő enyhíti a sebeket,
        de nincs annyi idő- vártam már eleget.
        Ha nem tudom, mit csinálsz, kivel, és hol vagy,
        könnyebb lesz egy emlékek nélküli holnap.
        Nem tűzöm ki célul, hogy elfeledjelek,
        csak azt remélem, az emlékeim eltemethetem.

        Mindezek ellenére, köszönöm, az éveket,
        s most nélküled kezdek el egy új életet.

2011. 07. 04.

Ha fáj is, csak nevess!

Régen nem bírtam látni, ha valaki sírt.
Bíztattam mindennel, mit a szám bírt.
Később aztán én lettem, ki folyton szomorú,
És ezzel együtt járt a kínzó koszorú.
Reméltem, tényleg csak a korral jár,
De évek múltak, és nem hittem hogy más is vár.
Egy idő után sírtam, ha kellet, ha nem,
S ez ellen lassan nem volt mit tennem.
Nem tűnt a világ sem könnyebbnek.
Az emberek egyformák- rádöbbentem.
Kívülállónak érzem most is magam,
De rajtam kívül még sok más ilyen akad.
A szerelmi csalódás, úgy tűnt hogy kevés;
Kellett pár dolog, hogy azt mondjam, elég...
Fájdalmas percek, mikor elárul egy barát,
És mindemellett beléd rúg még párat a család.
Nem hagytam, hogy a szomorúság maga alá gyűrjön.
Azt akartam, hogy minden, mi fáj, örökre megszűnjön.
Most itt ez az álarc, miből csak én látok.
Ha sírni kell, akkor csak nagyot kiáltok.
Ha fájna az emlék, mi belülről mardos,
Egy kínzó mosollyal megnyerem a harcot.
Tán senki sem ismer igazán, és nem vagyok boldog,
De hamis érzelmekre sincs már több gondom.
És mikor a bánat ördöge felkeres,
Azt mondom magamban: csak nevess, nevess, nevess...

2011. 06. 24.

Vers a bizalmatlanságról

Hiszek az Istenben,
nem így az emberben,
mert azt már láttam,
hogy árult el engem.

Kihasználtam, és kihasználtak,
épp ahogyan meg van írva,
pont úgy ahogy Ádám, Éva
Istent elárulta.

Szerettem határtalan,
könnyekkel és szívvel,
de rá kellett jönnöm,
hogy mindenki színlel.

Évek múltak így, és most is azt látom,
mindenki hazudik ezen a világon.
Égbe kiáltó szerelemről harsog,
az első nehézség után meg feladja a harcot.

Szemembe mosolyog,
ha megfordulok, hátbadöf,
és ha hozzáfordulnék,
kegyetlenül kiröhög.

Ilyenek az emberek,
a legbölcsebb állatok;
az ösztön is benne él,
csak felvesz egy álarcot.

Ez különböztet minket,
nem pedig az ész.
Nem szemből támadunk,
egy cselszövés, és kész.

Tudom már, réges-rég megtanultam tőletek,
hogy a legszebb mondatok mögött rejtőzik a gyűlölet.
Nem hiszek az emberekben, se az érzelmekben,
se a kimondott szavakban, sem az ölelésben,
Az árulás az egyetlen - igen, ez, mi létezik,
mert nem kell hozzá érzelem, mi senkiben sem lakozik.

2011. 06. 03.

Fájdalom

Két éve még úgy gondoltam, te vagy a mindenem,
Te fogod megkérni majd a kezemet.
Most pedig itt állok ugrásra készen
A reménytelenség hideg tengerébe.

Az első pár hónap gyönyörű volt,
Akkortályt máshogy ragyogott a Hold.
És most az eszemmel tudom, hogy vége,
De a szívemmel mégis másfele nézek.

Továbblépni fájdalmas, szívet szaggató,
Könnyebb mosolyogni, és elkerül a szó.
Azt, hogy csak idő kell, könnyebb elviselni,
Mint azt, hogy vége van, és nem tudunk mit tenni.

Fájdalmas percek, mikor próbálom kerülni,
A gondolatot- az emléktől pedig menekülni.
Sírni kéne, tudom, de félek, ha elkezdem,
Nincs az az isten, mitől berekesztem.

Elmúlt a szerelem - fájdalmas szavak,
Sajnálattal bámulnak rám a szürke falak.
Ha sóhajtok, visszhangzik az üres lakásban,
És úgy érzem, egyedül vagyok a világban.

Utálni akarlak, szidni, és gyűlölni,
Miért nem lehet minden emléket törölni?
Miért fáj ennyire mégis az elválás,
Ha tudjuk, hogy jobb lesz, és jön majd egy más...

Minden nap más vagyok, akár a szellő,
Egyszer csendes, máskor viharként tör elő.
Komor arccal ülök, átnéznek rajtam,
Máskor kacagva beszél az ajkam.

Félek... Félek szembenézni, hisz túl sok az emlék,
Ha megtehetném azonnal messzire mennék;
De tudom, hogy mindent hátra úgyse hagynék,
Hisz a közös múlton kívül mibe kapaszkodnék?

2011. 04. 08.

Tétlenség

Nem akarom, hogy azt mondd, hogy "Ég veled".
Nélküled rossz útra tévedek.
Nem akarom azt se, hogy itt maradj.
Mellettem felemészted magad.

Nem akarom azt, hogy engem sírni láss,
Talán mégis csak én voltam hibás.
Nem akarlak téged se sírni látni,
Csak boldog életet kívánni.

Túllépni érzem, teljes képtelenség.
A remény is veszne, ha én elvesznék.
Nem tudom, mi lenne könnyebb nekem,
Várni csak, vagy itthagyni mindenem?

2011. 03. 31.

Cím nélkül 30

Te voltál a családom, a legjobb barátom
Te voltál a szabadidős elfoglaltságom
Te voltál az álmom, a reményem
Te voltál az egész életem.

2011. 04. 01.

Cím nélkül 29

néha elmerengek azon, hogy elmúlt a hétfő, kedd
és hogy a csütörtökömtől vajon miért nem rettegek
egy perce a buszon voltam, most pedig a házamban
gondolkozni kezdek: mikor vágtam át az utcába?
mintha nem is én lépkednék, mintha nem is én mennék
a lábam magától visz arra, amerre én is tenném
nem tudom, hogy merre jöttem, azt se, hogy kiket láttam
azon járt az eszem, mit a főnök képébe vágtam
megmondtam, hogy ne piszkáljon, nagylány vagyok én is már
pedig minden áldott nap a tömeggel úszom tovább
leülök a tévé elé, de az agyam máshol jár
eltűnödöm azon, hogy az élet is csak megszokás
programozott gépek módján lépkedünk a köveken
s ha azt mondja valaki: állj - csak bámulunk rá mereven
évről-évre rosszabb lesz, a munkamorál eltemet
és eltapossák, ki a rendszer ellen hangot felemel

2011. 03. 23.

Könnyek, harag, érzések, szavak

Nem sírok, pedig tudom,
    a könnyeknek kéne ömleni;
S átkozom, hogy nem lehet
    a szívfájdalomba dögleni.
A harag... A harag, mi
    forgószélként erősödik bennem,
S ezek az érzések nem
    engednek önmagamnak lennem.
Könnyek... Hol vagytok ti
    szívemig maró apró ezüstcseppek?
Miért, ha kéne, bújtok,
    és folytok, mikor nem kell?
S szavak... Szavak, ti,
    akik szerettek igazat mondani;
Miért, mikor nem kéne, jön rátok
    hazugság fátyolát hordani?
Ah! Érzelmek! A zavart
    sziluettek táncát járva
Nevettek rám, és a szív
    is sajog, hogy nem figyeltek a fájdalmára;
Kesze-kusza lépések követik
    részegen egymást- csak úgy véletlen,
De nem súgtok, amikor
    tőletek egyszer tanácsot várnék az életben.
S kié ez a sok zavart
    sor, amit tán még én sem értek?
Nem kell konkrét üzenet, és
    ne csak egy személyhez érjen.

2011. 02. 24.

Halálvágy

Szeretnék meghalni, de nem merek,
Pedig gonoszak az emberek.
Kezembe venném a kést, számba a gyógyszert,
De valami visszahúz, valami nem enged.

Nem látok semmi szépet, minden nap sírok,
Saját árnyékomból kimászni nem bírok.
Nem tudom, miért élek, csak azt tudom, miért halnék.
Meg is tenném, ha elég bátor volnék.
Vagy nem is a bátorság, valami más kell?
Tudom, az emberek nem hisznek bennem.

Thanatosz felkelt bennem, mellettem áll,
Hogy döntsek végre, csak arra vár.

Valaki... csak egy ember kiáltson értem:
Ne menj el, hidd el, hogy van miért élned!
De csend van - csend és magány.
A világ gyűlölete magába zár.

Nem tudom, találok-e értelmet a létnek.
És ha találok, elég lesz, hogy éljek?

Árulások fátyola tisztán látni nem enged.
Senki se kérlel, hogy maradjak, ne menjek.
Porba tiporva, egyedül a sárban,
Magamra maradtam e kegyetlen világban.

2011. 02. 12.