Ha fáj is, csak nevess!

Régen nem bírtam látni, ha valaki sírt.
Bíztattam mindennel, mit a szám bírt.
Később aztán én lettem, ki folyton szomorú,
És ezzel együtt járt a kínzó koszorú.
Reméltem, tényleg csak a korral jár,
De évek múltak, és nem hittem hogy más is vár.
Egy idő után sírtam, ha kellet, ha nem,
S ez ellen lassan nem volt mit tennem.
Nem tűnt a világ sem könnyebbnek.
Az emberek egyformák- rádöbbentem.
Kívülállónak érzem most is magam,
De rajtam kívül még sok más ilyen akad.
A szerelmi csalódás, úgy tűnt hogy kevés;
Kellett pár dolog, hogy azt mondjam, elég...
Fájdalmas percek, mikor elárul egy barát,
És mindemellett beléd rúg még párat a család.
Nem hagytam, hogy a szomorúság maga alá gyűrjön.
Azt akartam, hogy minden, mi fáj, örökre megszűnjön.
Most itt ez az álarc, miből csak én látok.
Ha sírni kell, akkor csak nagyot kiáltok.
Ha fájna az emlék, mi belülről mardos,
Egy kínzó mosollyal megnyerem a harcot.
Tán senki sem ismer igazán, és nem vagyok boldog,
De hamis érzelmekre sincs már több gondom.
És mikor a bánat ördöge felkeres,
Azt mondom magamban: csak nevess, nevess, nevess...

2011. 06. 24.