Fájdalom

Két éve még úgy gondoltam, te vagy a mindenem,
Te fogod megkérni majd a kezemet.
Most pedig itt állok ugrásra készen
A reménytelenség hideg tengerébe.

Az első pár hónap gyönyörű volt,
Akkortályt máshogy ragyogott a Hold.
És most az eszemmel tudom, hogy vége,
De a szívemmel mégis másfele nézek.

Továbblépni fájdalmas, szívet szaggató,
Könnyebb mosolyogni, és elkerül a szó.
Azt, hogy csak idő kell, könnyebb elviselni,
Mint azt, hogy vége van, és nem tudunk mit tenni.

Fájdalmas percek, mikor próbálom kerülni,
A gondolatot- az emléktől pedig menekülni.
Sírni kéne, tudom, de félek, ha elkezdem,
Nincs az az isten, mitől berekesztem.

Elmúlt a szerelem - fájdalmas szavak,
Sajnálattal bámulnak rám a szürke falak.
Ha sóhajtok, visszhangzik az üres lakásban,
És úgy érzem, egyedül vagyok a világban.

Utálni akarlak, szidni, és gyűlölni,
Miért nem lehet minden emléket törölni?
Miért fáj ennyire mégis az elválás,
Ha tudjuk, hogy jobb lesz, és jön majd egy más...

Minden nap más vagyok, akár a szellő,
Egyszer csendes, máskor viharként tör elő.
Komor arccal ülök, átnéznek rajtam,
Máskor kacagva beszél az ajkam.

Félek... Félek szembenézni, hisz túl sok az emlék,
Ha megtehetném azonnal messzire mennék;
De tudom, hogy mindent hátra úgyse hagynék,
Hisz a közös múlton kívül mibe kapaszkodnék?

2011. 04. 08.

Tétlenség

Nem akarom, hogy azt mondd, hogy "Ég veled".
Nélküled rossz útra tévedek.
Nem akarom azt se, hogy itt maradj.
Mellettem felemészted magad.

Nem akarom azt, hogy engem sírni láss,
Talán mégis csak én voltam hibás.
Nem akarlak téged se sírni látni,
Csak boldog életet kívánni.

Túllépni érzem, teljes képtelenség.
A remény is veszne, ha én elvesznék.
Nem tudom, mi lenne könnyebb nekem,
Várni csak, vagy itthagyni mindenem?

2011. 03. 31.

Cím nélkül 30

Te voltál a családom, a legjobb barátom
Te voltál a szabadidős elfoglaltságom
Te voltál az álmom, a reményem
Te voltál az egész életem.

2011. 04. 01.

Cím nélkül 29

néha elmerengek azon, hogy elmúlt a hétfő, kedd
és hogy a csütörtökömtől vajon miért nem rettegek
egy perce a buszon voltam, most pedig a házamban
gondolkozni kezdek: mikor vágtam át az utcába?
mintha nem is én lépkednék, mintha nem is én mennék
a lábam magától visz arra, amerre én is tenném
nem tudom, hogy merre jöttem, azt se, hogy kiket láttam
azon járt az eszem, mit a főnök képébe vágtam
megmondtam, hogy ne piszkáljon, nagylány vagyok én is már
pedig minden áldott nap a tömeggel úszom tovább
leülök a tévé elé, de az agyam máshol jár
eltűnödöm azon, hogy az élet is csak megszokás
programozott gépek módján lépkedünk a köveken
s ha azt mondja valaki: állj - csak bámulunk rá mereven
évről-évre rosszabb lesz, a munkamorál eltemet
és eltapossák, ki a rendszer ellen hangot felemel

2011. 03. 23.