Fájdalom

Két éve még úgy gondoltam, te vagy a mindenem,
Te fogod megkérni majd a kezemet.
Most pedig itt állok ugrásra készen
A reménytelenség hideg tengerébe.

Az első pár hónap gyönyörű volt,
Akkortályt máshogy ragyogott a Hold.
És most az eszemmel tudom, hogy vége,
De a szívemmel mégis másfele nézek.

Továbblépni fájdalmas, szívet szaggató,
Könnyebb mosolyogni, és elkerül a szó.
Azt, hogy csak idő kell, könnyebb elviselni,
Mint azt, hogy vége van, és nem tudunk mit tenni.

Fájdalmas percek, mikor próbálom kerülni,
A gondolatot- az emléktől pedig menekülni.
Sírni kéne, tudom, de félek, ha elkezdem,
Nincs az az isten, mitől berekesztem.

Elmúlt a szerelem - fájdalmas szavak,
Sajnálattal bámulnak rám a szürke falak.
Ha sóhajtok, visszhangzik az üres lakásban,
És úgy érzem, egyedül vagyok a világban.

Utálni akarlak, szidni, és gyűlölni,
Miért nem lehet minden emléket törölni?
Miért fáj ennyire mégis az elválás,
Ha tudjuk, hogy jobb lesz, és jön majd egy más...

Minden nap más vagyok, akár a szellő,
Egyszer csendes, máskor viharként tör elő.
Komor arccal ülök, átnéznek rajtam,
Máskor kacagva beszél az ajkam.

Félek... Félek szembenézni, hisz túl sok az emlék,
Ha megtehetném azonnal messzire mennék;
De tudom, hogy mindent hátra úgyse hagynék,
Hisz a közös múlton kívül mibe kapaszkodnék?

2011. 04. 08.