Túl sok a fájdalom, mit magamban hordok.
Egyszerűen úgy érzem, nem lehetek boldog;
Nem érdemlem meg... tán már nem is akarom.
Könny-fátyolos szemeim félmosollyal takarom.
Az ébredések hoznak pár percnyi nyugalmat,
Mikor gondolataim még az álomban utaznak.
Nem telhet el anélkül nap, hogy ne mardosson bú.
Magam sem tudom néha, miért vagyok szomorú.
"Nem itt kéne lennem", "Kár volt megszületnem" -
Ezek kattognak fejemben egyforma ütemben.
Ha netalán bűnbe esnék egy halvány kis mosollyal,
Az élet törli le onnan egy hatalmas pofonnal.
Minden múló perc egy monoton vándorút
A kiszikkadt pusztán, hol a kín átvonult.
Monoton a nappal és monoton a bánat,
S monoton a fájdalom, mely követel magának.
2015. 07. 10.
