Az élők közt halott

Attól még, hogy nem látsz, én árnyékként itt vagyok.
Mélyen a sötétben csak rólad álmodok.
Látok mindent, azt is, ahogy másra nézel,
És mást érintesz újra meg az áruló kézzel.

Felejtés.. csodás dolog, hisz tudod te már.
Azt hiszed, én sem teszem, ha te nem látsz,
Pedig én itt vagyok egy apró jelre várva,
Hogy nem temettél múltadnak teljes homályába.

Önző vagyok, lehet, hisz kínoz a tény:
Nincs szükséged rám ahhoz, hogy te boldog légy;
Mással is képes vagy már önfeledt nevetni,
Suttogó hangodon más nevét rebegni.

Nem számolok órát, napot, mióta elmentél,
Nem emlékszem, tényleg volt-e, mikor szerettél.
Nem tartom számon az átsírt éjszakákat,
Nem hiszek többé a remény alantas szavának.

Elfordíthatnám a fejem, nekem lenne könnyebb,
Nem hullna érted még több értelmetlen könnyem.
Mégis kínzom porcikáim, mik távolból szeretnek,
Egészen addig, amíg a hűs földbe temetnek.

Törött fakeresztemet nem látja majd szemed,
Nem idézed fel magadban rajt a régi nevet.
Nem számít majd semmit, nem tudod, ki volt az,
Ki jelentett már neked az élők közt halottat.

Igen, tudom, számodra én csak ennyi vagyok:
Egy láthatatlan szellem, az élők közt is halott.
Egy széjjelszakadt szív, ami már alig dobog,
Kiben az élet lángja csupán érted lobog.

2012. 06. 24.

Hiányod

Hiányod szétfeszít, minden nap sírok.
Az asztalon whiskys üveg- már inni sem bírok.
Emléked belém égve szívembe váj,
És hogy te elfeledtél, ez még jobban fáj.

Kezemben öngyújtó, cigimet csókolja ajkam.
Közben pedig torkomból egy bús dallam száll halkan.
A csillagokat bámulva a múltunkban kutatok,
S arcod illúziójával együtt az ágyamba zuhanok.
Fejem a párnámon, amely könnyeimet issza.
Pár szót suttogok monoton: kérlek, gyere vissza!

Úgy tűnik, boldogságot hiába akarok,
Csalódáson kívül tőled nincs, amit kaphatok.
Tudom, hogy őrültség téged még szeretni,
De úgy tűnik, soha többé nem tudlak feledni.

2012. 06. 22.