Szilánkok, s a fal

Felépítem újra azt a bizonyos falat,
Mit leromboltak félig, s csak romok állnak alant.
Erősebb lesz sokkal, várárok övezi,
Ezer sebet ejtő tövislánc öleli.

Nem engedek senkit a közelébe se,
Ki bejutni próbálna, átok űzi el.
Szívét a tövisek széjjel tépdelik,
S vérezve, elhalva a mocsár elnyeli.

Volt egy gyenge váram, szívnek nevezik,
Összetörve hagyták el; rég nem keresik.
Lassan felépült köré az a gyenge várfal,
Mi összezúzva áll most, maradt csak a bástya.

Acéllal ötvözöm az összeszedett romokat,
Egy magasabbat húzok, honnan nézem a hegyormokat.
Talán kirekesztem ezzel a szép dolgokat is,
De úgy hiszem, megéri, ha szenvedés sincs.

Áruló, hazug, ember nem juthat rajt át,
Se a "hős lovag", se a "jó barát".
Nem teszek rá ajtót, zárat, kulcs nem nyitja majd,
Erőszakkal próbálkozni épp oly hasztalan.

Ablakot se helyezek rá, fény ne érjen már,
Maradok a sötétben, nem kell napsugár.
A könyveket elégetem, elég a mesékből,
Nem élhet az ember folyton csak reményből.

A leghidegebb szeleket mind odahívom,
Az egész várat hóval, jéggel jól beborítom.
A falak között elrejtve, a földbe elásva
Törött szívem szilánkjai - többé ne lássam.

S egy-egy csendes éjjelen, ha megremeg a föld,
Dobog még a pár szilánk, szabadságra tör.
Azzal áltatja magát, hogy kell egy másik szív,
Ki összeragasztja majd őt, és szerelmének hív.
Suttogják a szívdarabok minden éjszaka,
Hogy bármily mélyre ásom el, hiába megszakad,
Megölni nem tudom sehogy, a szilánk tovább él,
Vágyik valamire folyton, átjárja a vér.

Ekkor én csak kacagok, visszhangzik a csendben,
Hisz csak én hallhatom hangját, és ez így van rendben.
Lassan felépül a fal, és bent maradunk ketten:
A szívszilánkok elásva, s a szörny, akivé lettem.

2011. 10. 20.