Ázottan

Szobából nézem a külvilágot,
Nézem az utcát, mi esőtől ázott.
Platánok levelére hullik a víz,
De lassan barnára vált a zöld szín.

Nézem a tetőket, a fákat, a járdát.
Az eső csak hull, bár napsütést várnánk.
De nem jön a szép idő, nem süt a Nap.
A heves esőzést váltja majd fagy.

Sétálni indulok, sírnak a fák.
Egy vízesés lombkorona - a fűz köszön rám;
Elegánsan lehajtja víztől nehéz lombját:
Így hajol meg. Én sétálok tovább.

Sehol egy árva lélek, ki az utcán járna.
Egy autó száguld el, vakít a lámpa.
Messze a távolban siet egy alak,
Nem ázik meg az ernyője alatt.

Házak ablakain kiszűrődik a fény,
Valamely ablakban hűl a lepény.
Butának tűnök, hogy alig-ruhában
Sétálok, és ázok hűvös magányban.

Két alak üldögél a buszmegálló padján,
Jó messze egymástól, fejük lehajtják.
Csak az eresz nyújt nekik biztonságot,
Az én ruhám pedig teljesen átázott.

Odahaza újra az ablakhoz lépek.
Az eső még esik, az utcán sincs élet.
A felhők végeláthatatlan futnak az égen.
Én maradok ázottan, s csak kifelé nézek.

2010. 09. 17.