Fátyolos szemeimmel nézem az arcod,
és érzem, mit pillantásod lelkembe karcolt.
Feléd nyújtom kezem - csak sziluettet érint,
mely semmivé foszlik, akár egy boldog tévhit.
Miközben te már a holnapot élheted,
én szenvedve még csak a tegnapban létezem.
Hogy itt voltál, tudom. Vagy lehet hogy tévedek,
csak agyam űz ördögi tréfát énvelem?
Vajon lesz-e még valaha, hogy talpra állok,
s utamat járva majd rád találok?
El akarom hinni, hogy nem csak egy álom.
Hogy újra láthassalak - már csak ezt várom.
Félek, a hitem benned lassan meginog.
Hogy valóban létezel, tudni akarom.
2015. 03. 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése