"Elment." Ez a szó most is úgy fáj.
S percről-percre csak rosszabbá vált.
Ha valaki rámnéz, fejem leszegem,
Ne lássák szememben csillogó könnyemet.
Ne hallják sóhajom, azt, hogy szenvedek.
Ne hallják kínoktól morajló szívemet.
A magánynak fellege vállamra ül.
Lelkemnek kínja sohasem enyhül.
Bár megtehetném, hogy valahányszor sírok,
Édes szomorúsággal karjaidba bújok.
Bár szavak nélkül is vágyam értenéd,
S amint elér a néma hang, te hozzám sietnél.
Mondd, miért nincs így? Miért a magány...
Miért az, mi szerelmes szívemen talál?
Hisz hiába az eget rengető szerelem,
Ha a távolság az, mit legyőzni nem lehet.
2009. 09. 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése